Ez a nap a repülésről szólt.

Ma reggel 4:15-kor konstatáltuk, hogy a sátor tetejét igen erősen veri az eső. 4:45-kor kinyitották előttünk Kiruna repterét, gyors sátorbontás és spuri be. Gábor gyakorlott kézzel adta le a gázpalackot a biztonsági ellenőröknek. 5:50-kor beszállás. 6:17-kor már a repülőben voltunk, emelkedtünk. Mire az első és a második felhőréteg közé értünk már mindketten aludtunk.

7:45-kor a várakozásnak megfelelően megérkezett a gépünk az Arlandára. Kivettük a cuccainkat, összeszereltük a biciklit, Gábor becsekkolt, feladta a poggyászát és megreggeliztünk. Két órával később elbúcsúzott és egyedül maradtam egy újabb kétórányi várakozásra. Elküldtem Jonasnak a poszterem improovolt változatát és megkerestem a 2. terminált. Becsekkoltam a sokadik próbálkozásra életre lehelt internet segítségével és én is feladtam a poggyászom. Ezúttal 25kg volt, a kézipoggyász 10, sima liba. A szokásos biztonsági ellenőrzésen ezúttal én akadtam fenn, mint random eset. Gyors áttapogatás és már mehettem is tovább a duty free zone-ba. Nils Holgersont kerestem könyv formájában, de csak rénszarvashús-szalámit találtam.

A kézipoggyászomon egy airfrance hand baggage felirat díszeleg, még a poggyászfeladásnál kaptam. Ezzel szerencsés voltam, ha a KLM-es néni egy enyémnél kisebb poggyászt is leellenőriztetett mielőtt odaadta a matricát. Nem lett volna kedvem kivenni a „retikülöm”. Ez utóbbi ugyanis egy elég nagy piros laptoptáskát jelentett.

12:45-kor beszálltam, 13:15-kor arra ébredtem, hogy gyorsít a repülő. Úgy néz ki, átaludtam a biztonsági tájékoztatást is. A KLM szokásához híven nagyon finom holland sajtos szendvicset, narancslevet, (tejes) teát és mézes kekszet adott. Az út további részében egy egész érdekes designról szóló újságot olvastam.

15:40, alattam Amszterdam, körülöttem felhő. Könnyed leérkezés volt, a körülményekhez képest. Leszállás közben még volt némi turbulencia. 16:08, alig néhány kapuval arrébb, a rénszarvas szalámihoz csatlakozó holland kecskesajt társaságában töltöm a laptopom. A mai harmadik, egyben utolsó felszállás következik. Az úti cél: Budapest.

Ez volt a szöveg bemelegítése, az én levezetésem. Kezdődjön a történet!

Utoljára szerdán délelőtt írtam, talán kissé fáradt hangulatban. Délután elég komolyan lekenyereztem a magyar fazont némi palacsintával. És persze ismét egy igen jót beszélgettünk, a célokról, országokról, szokásokról és személyes preferenciákról. Lehet, hogy az USA-ban tényleg összegyűlnek azok, akiknek nagy tervei vannak? Lehet, hogy a svédeknél nehéz fejlődni, mert csak dicsérni tudnak? Lehet, hogy az élet értelme mégiscsak az, hogy jól érezzük magunkat benne, minthogy másképp nem lehet nagyot alkotni?

Este rövid futi, majd gyors fürdés és irány a Gustavs torg.  A Stockholm Radio Symphony Orchestra kísért egy svéd rappert, majd kettőt. Nagyon szép volt! Mögöttem-alattam a víz, előttem-alattam a bicaj, körülöttem az emberek. A tér a város egyik legszebb pontján volt, gyönyörűen látszott a Gamla Stan, az egyik hídon kirakodóvásár volt és horizontális körhinta. A másik irányban szakadozott fel a tömeg, érkeztek és távoztak fiatal lányok (határozottan nem az időjárásnak megfelelő öltözetben), laza fiúk, öregek és kisgyerekek. Előttem pedig a koncertre várakozó tömeg. Elég pontosan érkeztem, így szinte azonnal kezdődött, és a lassan sötétedő ég alatt a teret betöltötte a zene!

Szép volt, kár hogy a szavakat nem értettem. A hangulat azért elkapott és jól esett, hogy mindegyik alkalommal, ahogy kimondta: Stockholm, a tömeg felmorajlott és én is egy kicsit büszkének érezhettem magam. Végül már megint remegősre fáztam, ami valszeg nem tett jót a náthámnak, így hazatekertem. Még egyszer átnéztem a másnapi előadásomat, és a szokásomhoz híven elég későn elaludtam.

Csütörtök reggel. Két napos konferenciának nézünk elébe. Enyém a második előadás. Kötetlen a hangulat, nézegetjük a posztereinket, nevetgélünk, ahogy Jonas nem találja a prezentációnkat a gépen. A supervisorok meg-megjelennek, cserélődnek; mindenki csak a saját diákját hallgatja meg, esetleg az előtte-utána lévőt. Érdekes Mike-ot a többiek között látni. Talán ő inkább érzi magát frusztrálva, mint én, nem nagyon ismer senkit, csak Jonast, vele beszélget svédül.

Azt hiszem inkább a nyelv miatt voltam ideges, annak ellenére, hogy e két hónap után már gond nélkül mesélem el bárkinek azt, amit két hónapig angolul kutattam, majd két hét alatt három módon prezentáltam. A többieknek csak el kell mesélni. Őket érdekli, ahogy engem is érdekel az övék. Mike semmiképp sem frusztráló alkat, az egyetlen, ami miatt talán mégis így érzem, hogy a supervisorom. Azt hiszem megszoktam, hogy tőlük kapom a legerősebb és legtöbb kritikát és ők veszik észre a legkisebb hibámat. Félni szoktam tőlük. Marhaság. Nagy levegő és folytatom. Valószínűleg csak a saját bizonytalanságomat vetítem ki.

Az első négy előadás után fika (ejtsd: fíka), vagyis kávészünet, kávéval, szendviccsel, teával, tejjel. Ebédszünetben egy kisebb csoportunk átment egy szomszédos épületbe, ahol Jonas megtalálta nekünk a tradicionális borsóleves –palacsinta kombót. Természetesen itt is ingyen járt hozzá a saláta, ami főleg azért volt előnyös, mert, ahogy nézem, itt se nagyon tudják megkülönböztetni egymástól a levest, főzeléket és pörköltet. Mindazonáltal elég finom volt, volt benne marhahusi is.

Délután folytatódott az előadás, ismét fika, majd mindenki ment haza. Rövid pakolászás, takarítás és egy nátha miatt sajnálatosan kihagyott edzés után ismét nyeregbe pattantam, immár jobban felöltözve, s egy szomszéd parkba tartottam, ahol a Darjeeling limited című filmet vetítették –angolul, svéd felirattal. A végén találkoztam Shaddy-vel, aki megkérdezte, hogy értettem-e. Talán túlságosan magabiztosan vágtam rá az igent, így hazafelé végig azon gondolkodtam, hogy valóban értettem-e. Találkoztam három amgenessel a kolesz előtt, s végül megnyugodtunk abban, hogy nem nagyon volt mély mondanivalója. Ugyanakkor megtudtam, hogy a Felhőatlasznak eredetileg lenne mondanivalója, csak valahogy a könyvből nem sikerült azt átvinni a filmbe.

Gyorsan (kb másfél óra alatt) bekevertem és kisütöttem még néhány palacsintát. Ez már jobban sikerült, mint a keddi adag. Ez alatta Bettina egy tortát próbált alkotni, de mikor másodjára csinált vajat a tejszínes krém helyett, azok után, hogy az ehetetlenségig sok alkohol került az olvasztott csokiba és csak kicsit kevesebb a cseresznye mellé, feladta.

Mivel a pakolás délután annyiban merült ki, hogy mindent kicsit összébb-hánytam, hogy fel tudjak söpörni és mosni, az éjszakámból további 10 percet kellett arra szánnom, hogy a ruháim valamilyen rendben a bőröndbe sorakozzanak. Ez nagyjából sikerült is. Illetve azok, amiket túrázni terveztem vinni, elfoglalták helyüket a szekrény tetején.

Másnap reggel elég volt 8-kor kelnem és elmennem futni, így csak 5 percet késtem a 10 órás első előadásról. Nem mentünk be, hárman is voltunk és nagyon csodálkoztunk, hogy pontosan kezdték.

Néhány előadással később Olle, a fura svéd előadás és egyéb tudományos kommunikáció manager már nem volt ennyire udvarias és lazán becsattogott az egyik lány előadására. Elég jó volt egyébként a legtöbb előadás. Mindenkin látszott, hogy ez idő alatt megértette, elsajátította és prezentálható formába öntötte a témáját, munkáját.

Elég sok előadás volt immunológia témában. Első nap szinte csak erről szólt. Illetve mi ketten molekuláris biológiai módszertanon dolgoztunk, meg Eziz egy fehérjét vizsgált in situ hibridizációval. A többiek szinte további kivétel nélkül receptor fehérjéket és jelátviteli útvonalakat vizsgáltak különféle immunsejtekben. Pénteken kicsivel változatosabb volt, ekkor főleg betegségek (pl. hepatitis D, Alzheimer) és neurobiológiai témák voltak.

Ketten homodimer és heterodimer  receptorpárokat térképeztek fel az agyban egy nagyon fancy technológia segítségével. Ez azt tudta, hogy ha a receptorpár két tagjára külön kötődő kétféle ellenanyag közel kerül egymáshoz, akkor azokra DNS-szakasszal ellátott secunder ellenanyagot rakva, a DNS szakaszok templátot formálnak. Némi enzimatikus segítséggel felsokszorozódik a DNS, amire fluoreszcens molekulák tudnak kötődni a rajtuk lévő komplementer DNS szakasz segítségével. Tudom, elsőre nagyjából teljesen érthetetlen, pláne magyarázó ábrák nélkül, de higgyétek el, azt leszámítva, hogy ennek is vannak gyenge pontjai (pl két egyforma receptor esetén 50%-ban fals negatív eredmény jöhet ki), elég szofisztikált és komplex technológia.

Az Alzheimer kórról kiderült, hogy a kór során és két hajlamosító elő-fázisában más és más az acetilkolin mennyisége az agyban, ami diagnosztikai célra használható. Az is kiderült, hogy vannak arra vonatkozó tanulmányok, hogy ha NGF-t (általános neuron növekedési és normális működéshez szükséges anyagot) termelő sejteket tartalmazó kapszulát helyeznek az agyba, ami önmagában marha izgalmas, akkor nem biztos, hogy a több sejt az előnyösebb megoldás.

A hepatitis D vírus csak hepatitis B burokkal él túl, így azt tudja felülfertőzni, mivel a hepatitis D vírus csak DNS-t tartalmaz. Ugyanezért nagyon nehéz ellene védekezni. Egyelőre nincs használható megoldás. A srác 60+ diát rakott össze 10 percre, pörgött is rendesen. Azért elég jól magyarázott, sok minden átjött, meg a kérdések is segítették a megértést. Szóval a megoldás DNS immunizálás lehet, ami során elektroporációval transzfektálnak egyes izomsejteket, amik így egyfajta tranziens vírusfertőzés miatt be fogják mutatni az antitestet a T-sejteknek. A sejt maga nem a vírustól, hanem a transzfekció eredményezte fehérje túltermeléstől fog meghalni, s a vírus valamiért nem fog tovább terjedni. Azt hiszem még nem egészen tiszta nálam, hogy miért nem.

Okosnak nem elég lenni, annak is kell látszani. Két lány volt, aki önálló gondolattal állt elő. Az egyik nagyon jól eladta magát, a témája receptorfehérjés volt, azok közti kölcsönhatást vizsgálták. Egyesével gátolták őket és nézték a kölcsönhatásokat. Valamit, pontosan nem tudom mit, nagyjából a második hét végén, ő látott meg, s erre állítása szerint a  témavezetője rögtön megígérte neki, hogy beveszi a cikkbe. Hozzám ez az info nagyjából az 5.héten úgy jutott el, hogy felfedezett egy új jelátviteli útvonalat. Az előadáson a szokásos „we” helyett igen határozottan kiemelte, hogy melyik momentumnál adekvát „I”-t használnia. Használta is. Komplex, gyors, érthető előadást tartott. A másik lány kukacokkal dolgozott, azokba különböző koncentrációjú, kétféle mutáns és vad típusú pseudomonasokat injektált. 5 héten át minden kukac megdöglött, a kontrollcsoportban. A témavezetője kötötte az ebet a karóhoz, hogy a lány hibája, de az ötödik héten elment nyaralni. Addigra a lány elolvasott egy adag szakirodalmat, amiben senki se használt 10ul-nél többet. Ők 20ul-t injektáltak. Magának végzett kontroll kísérleteket: 0ul, 10ul és 20ul adagokkal. Csak a 20ul-es csoport halt meg. Az eredmények alapján tudott tovább dolgozni a labor. Valamiért erről nem tudott az egész csoport.

Összességében nagyon inspiráló, motiváló volt ez a két nap. Ha valamire rájöttem, vagy megerősítést nyertem, az az lehet, hogy én mégis csak sejtekkel szeretek leginkább foglalkozni. A legizgalmasabb számomra, ahogy feltérképezzük, hogy mi van bennük, hogyan működnek, a fehérjék szintjén és rendszerként. Azt is megállapítottam ismét, hogy az immun- és az idegsejt tűnik a legizgalmasabb két sejttípusnak. A vektorklónozás is mókás, a DNS kaszabolás is nagy jövő előtt áll, de az nem az én jövőm.

Mint kiderült, mikor Jonas megkérdezte Mikaeltől, hogy szeretne-e választani a jelentkezők közül a saját laborjába, Mike azt kérte, hogy Jonas válassza ki a két legambiciózusabbat. Visszatekintve úgy látom, hogy Mike-ot sokkal jobban érdekelte az ember lelke, mint a tudása. Úgy érzem, inkább az életről akart nekünk tanítani valamit, mint hogy technikákat sajátítsunk el tőle. Arra végül is ott volt Johan.

Elbúcsúztunk. A laborban pénteken jártunk utoljára, megköszöntük, elköszöntünk. Péntek este mindenki hivatalos volt egy vacsorára egy elég komoly helyre. Gyönyörű kilátással várt minket a Södra Teatern. A rendes 20 perc késésemet, amit azon egyszerű módon szedtem össze, hogy biztosan emlékeztem, hogy Slussennél szoktam látni bicajról a Södra Teatern feliratot, de arra nem emlékeztem, hogy a hegy tetején és nem az alján van, szóval ezt a késésemet a társaság nagy részének sikerült überelnie. Fogjuk rá a hétfői futóverseny és az átépítések miatti útlezárásokra.

Az asztaltársaságom elég jó volt. Mi voltunk a nem –vagy csak kicsit késők. Inari, a kedvenc finnem; Stacy, a cambridge-i szingapúri; Pablo, a legmókásabb spanyol; Tobias, akinek lassan megértem az akcentusát és Kaloyan, aki kevésbé fura, és sokkal jobb fej, mint gondoltam. Inari a finnek szociális életével szórakoztatott minket (mielőtt bárki elhinné, hogy van, jelzem: nincs nekik). Stacy pedig a cambridge-i bálok játékaiból mesélt egy-két szabályt.

Három menüből lehetett választani: „hús”, hal, vega. A vegáról sokat nem tudok, de a „hús” egészen biztosan 10 órán keresztül borban főtt marha-pofa volt, krumpli pürével és gombával. Nekem halam volt, valami lazacféle, fekete kaviárral és tejes mártással. Inari révén pedig tudjuk, hogy a fent említett módon processzált marha erősen hasonlít a rénszarvashúsra.

A vacsora alatt mindenkinél elfogyott egy-két pohár bor. Ami ebben érdekes, hogy töményet nem ihattunk az amgen pénzén, így az ice bar-ba se juthattunk be, mert a belépőhöz jár egy jégpohár. De hangulat, gitározás az volt így is. Mi, Inarival elég hamar elmentünk, neki másnap 3-kor kellett kelnie, addig bepakolnia és Shady-től elköszönnie. Én csak Gáborhoz mentem, meg másnap ránk is egy 8 órakor induló gép várt. Hazafelé esett, de végig sétáltuk-beszélgettük az utat. Szeretem ezt a lányt. Ő volt az első és az utolsó ember, akivel hosszan beszélgettem. Nyitottan, szórakoztatóan, barátságosan. Még a folyosón röhögcséltünk egy sort a szomszédokkal. Ritkán vagyunk ilyen későn ilyen hangosak. Szeretem őket is. Remek társaságunk volt!

Gyors pakolás, ki a hűtőből, ki a szekrényből is, ami még benne maradt, gyors számolás: 3 hátizsák, két bőrönd és egy bicikli az egyenleg. Majd rövid alvás a másnap reggelig.

Talán amiatt, hogy minden évben többször költözöm, talán amiatt, hogy lassan 10 éve nincs egy kinevezett, igazi otthonom, talán mert már rengeteget voltam külföldön is, ahogy lefelé mentem a lifttel, ahogy lefelé mentem a kolesz lejtőjén, ahogy kifordultam a part felé vezető útra, ahogy végig sétáltam a kedvenc futóösvényemen, hátsó zsebemben a flygbussarnára szóló kóddal, nem éreztem szomorúságot. Hajnal volt, mögöttem két hónap egy gyönyörű városban, mellettem a barátom, aki már nagyon hiányzott, előttem négy nap északon, amiről semmit sem tudok és persze aztán megyek haza. Haza, ami csak egy újabb otthon, ahol a barátaim és az egyetemem van, akikhez és ahova tartozom. Mögöttem a barátaim, akikhez és ahova tartoztam. Mike mondta, hogy ilyen ez a kutató szakma: mindig jönnek-mennek az emberek. Én még csak az elején vagyok.

Kaland. Előttem állt, fogalmam sem volt, hogy milyen lesz, csak reméltem, hogy jó. Ismét a semmiben lógtam. És jó érzés volt. Pláne, hogy Gáborral ketten lógtunk a semmiben. Valami után és valami előtt.

Felszállt a gép. Egy gázpalackkal kevesebbek voltunk. A norvegianair még felengedte, a sas már nem. Két bőrönddel, egy táskával és egy bicajjal is kevesebbek voltunk. Ottmaradt bezárva, szétszerelve az Arlandán. Nem volt nagy gép. Alattunk a tavakkal tarkított, jég által letarolt Svédország, az irány észak.

Elég hamar kiadták szerencsére a feladott csomagunkat, így nem kellett annyira spurizni a taxihoz, ami elvitt a vasútállomásra. A vonat késett. Hideg volt, szél volt. Gábor rövidnadrágban, pólóban; én hosszúban. Lassan felkerült ránk egy pulcsi, még egy pulcsi és végül az esőkabát is. Ekkorra már emelkedett annyit a komfortérzetünk, hogy körülnézzünk. A svéd acél hazájában voltunk, konkrétan előttünk a bánya, mellettünk a vasút, ami viszi Narvikba a vasat, hogy a soha-be-nem-fagyó északi kikötőből tovább utazhasson a világba. A gondolatmenet végére egy kesztyűvel is könnyebb lett a hátizsákom.

A vonatra felszállva szinte csak túrázók voltak körülöttünk. Az igazsághoz tartozik, hogy augusztus 16-t írtunk, ami már a nyár utója, nevezhetjük kora ősznek is errefelé, így a nagy szezon már elmúlt. Ahogy az éjféli nap sem világít legalább 20 napja. Északi fény viszont még nem látszik, mert annyira éjszaka sincs sötét. A bálnák novemberben jönnek.

Abisko-nál szálltunk le, nagyjából másfél óra elteltével. Ezalatt a három csomagunkból kettő lett és a nyíres-cserjés sík táj átváltott dombos-tavasra. Elég szép volt. A dombok annyira nem voltak magasak, de mivel északon vagyunk, talán 5-700 méternél már csak zuzmók és mohák élnek meg, és egyáltalán nem ritka a hó.

A turistaházban pótoltuk az elkobozott gázpalackot, konstatáltuk, hogy még lenne mit improovolni a ruházatunkon, vizet vettünk, kiderítettük, hogy minden folyó és tó vize iható, majd hátunkra kaptuk a kényelmes, de 10-12kg-os hátizsákokat és nekiindultunk a vadonnak.

A vadon még egy kicsit váratott magára. Az biztos, hogy az Abisko gyönyörű! A nemzeti park gyakorlatilag egy folyóvölgy, ami elég gazdag flórának teret engedő mikroklímát tudhat magáénak. Itt is főleg az alacsony növésű, göcsörtös nyírekkel, mohákkal, törpecserjékkel és gombákkal gazdagon ellátott erdő volt a meghatározó. Jobbra csobogott mellettünk a folyó a réteges, vulkáni kőzetek között vágott medrében. Időnként pallókon vezetett az út, ha nedves volt a talaj és elég sok túrázóval kerülgettük egymást, mivel hol ők álltak meg gombát szedni, hol mi egy érdekes virágért. Velük is működött a svéd boltokban megszokott „hey” köszöntés.

Lassan elértünk az első, 15km-es szakasz végére, ahol egy turistaház várt. Ezalatt az erdőt felváltotta a mohás-füves nedves mező. A folyónak pedig elértük az eredését: egy tavat. Ehhez később eléggé hozzászoktunk: itt a folyók tóból tóba folynak. A legfelső tavak pedig a még föntebbi csúcsok vízgyűjtői.

A turistaháznál ettünk egy levest és némi kétszersültet (tiszta Gyűrűk-ura, nem?), majd folytattuk utunkat délre. Az eddig megszokott kijelölt, kitaposott, széles út helyett már csak táblák mutatták az irányt és egy keskeny ösvény. Ezt követve szépen belesétáltunk a völgy bokáig érő vízzel borított tőzeglápjába. Az igazat megvallva nem csak tőzeg volt benne, és nagyon el se lehetett süllyedni, mert ahogy később is láttuk, az egész hegy azért nedves, mert vulkáni kőből áll, és mint ilyen, egy elég komoly vízzáróréteg van a néhány tíz centis talaj alatt, amit főleg mohák képeznek. Innen valahogy kimásztunk, és csuromvizes zoknival, csuromvizes cipőben folytattuk utunkat a hűvös estében, az újra beerdősült hegyoldalban.

Hamar beláttuk, hogy vizet teljesen fölösleges magunkkal cipelni, hiszen mindenhol tó mellett és folyó felett megyünk. Elég komoly zúgók voltak helyenként, amik fölött kedves kis, függő-fémhidak vezettek át.

Délután kettőkor indultunk, negyed 6-tól hatig pihentünk a turistaháznál, és a tervtől három órás késéssel eltérve, a közelgő sötétedés előtt, fél 10-kor megálltunk egy kedves tó mellett. A felhők kilenc körül épp annyira oszlottak el, hogy a nap aranyra festhesse a környező hegyek kopár csúcsait. A fehér törzsű erdő lila virágaira és fakó zöld aljnövényzetére narancs rózsaszínnel vetülő sugarak igazi kis tündérvilágot varázsoltak a nedves, vivid természetből. Ketten mentünk, csendben, elmerengve, elámulva.

Amíg Gábor felhúzta a sátrat, én főztem valami finomat. Ez egyenértékű volt azzal, hogy a megadott jelig feltöltöttem két víztelenített zacskós tésztát. Mindazonáltal a meleg étel boldoggá tett minket. Tudtuk, hogy másnap még hosszabb túrában lesz részünk (aznap 15+12 km-t haladtunk, a GPS-szel összevetett térkép szerint). Így nagyjából 11-kor, még világosban, elaludtunk, mint akit fejbe vertek.

Másnap 4-kor szólt az ébresztőm. Elfelejtettem kikapcsolni, az előző napi repülőnek szólót. Negyed ötkor frissen felöltöztünk, a nappali fényben elkezdtük összerámolni a sátrat és főztünk egy teát. Illetve a teát még a sátorban fogyasztottuk el, mert talán 5 fok lehetett kinn. Az éjjel fagypont környékére is hűlt.

Ismét nyakunkba vettük a terepet, haladtunk tovább nyugat-délnyugat irányban. Nagyon szép órák voltak ezek. A völgy, amiben haladtunk változatos élővilággal bírt. A nap első, meleg sugarai még a  hegyen, nyírerdőben értek minket. Ismét tündérvilágban éreztük magunkat. Alattunk a völgyben víz csobogott, hangtalanul, a domb tetején, amin haladtunk, átsütött a nap. Körülöttünk a fák néhol már levetették a leveleiket, a mohák viszont még mozaikosan borították a talajt zölden, sárgán, barnán és vörösen.

A sziklák kezdtek sűrűsödni, ahogy lekanyarodtunk a völgybe. Palló hol volt, hol nem volt, és ekkor először kellett kisebb patakokon átkelni, a köveken lépkedve. Sásos tavak, kopár hegyek. Előttünk egyszerre kerítés látszott. Az ösvény egy falépcsőhöz vezetett, majd tovább, a kerítésen belül. Mi élhet itt, rénszarvas? Lapp?

Csak pockokkal találkoztunk. Szép, csíkos volt és gyors mozgású.

Az elkerített területről kiérve ismét változott a kép. Minden kizöldült és a szokásosnál is nedvesebb lett. Már rég nem tartottuk az előre eltervezett tempót, és lassan elmúlt a 9 óra is. Egyre valószínűbbnek látszott, hogy nem csak a délután kettes, de a négyes vonatot se fogjuk elérni Narvikba. Ennek nagyon nem örültem. Érdekelt az ott váró fjord, kikötő, és maga a tudat, hogy átmentem Norvégiába, ha már ilyen közel van. A szótlan, talán kicsit rosszkedvű menetelésben hirtelen eszembe jutott, hogy ez a hely talán nem csak a tőzegmoha lápban és a vadon illatában hasonlít Erdélyre. Talán itt is lehet stoppolni! Ez az ötlet mindkettőnknek megtetszett és immár nyugodtan, időkorlát nélkül haladhattunk.

Elértük az első, nagyobb, erősebb sodrású patakot, ami előtt és után volt út, de rajta keresztül nem. Először táska nélkül átugráltam, majd egy szűkebb helyen Gábor átadta a táskákat és ő is átjutott ott, ahol én. Itt megálltunk, főztünk egy levest és pihentünk egy rövidet. A negyed órányi pihenő alatt eléggé átfáztunk ismét, így hát folytattuk utunkat, immáron északnak fordulva, fel, a hegyekbe.

Hosszan vezetett fel az út. A zöld, élettel teli völgy lassan alattunk terült el, és emelkedtünk, hogy a havas csúcsok szintjébe kerüljünk. Igazán csúcsokról nem lehetett beszélni. A hegyek kemény kőből készültek, mégis látszott, hogy a jég erősen megterhelte őket, lecsiszolta, hogy már csak emlékeztettek hajdani ormaikra, amilyeneket most az Alpokban lehet látni.

Haladtuk egyre feljebb. Minden hágó után újabb emelkedő tárult elénk, a növényzet egyre gyérült, míg egyszer, a sokadig emelkedőn kaptatva, Gábor hirtelen megfogta a karom.

Rénszarvas! Ő is észrevett és egyszer minket bámult, egyszer hátrafelé lesett. Szép, nagy agancsa volt, hogy fel kellett vetnie a fejét futás közben. Büszkén? Talán.

Hamar kiderült, hogy miért nézelődött hátra. Jött még egy. És még egy. Hárman voltak. Kettejüknek szép, nagy agancsa volt, a harmadiknak valamivel kisebb. Mi megálltunk, ők is megálltak. Néztük egymást, féltünk egymástól. Majd ők elindultak, épp arra, amerre mi is tartottunk. Hátranézegettek, megálltak. Néztük őket, megálltunk.

Felértek a következő gerincre, majd elnyelte őket a túloldal. Hamar felértünk mi is, és egy újabb emelkedő tetején ott volt a hó. Laciék jutottak eszünkbe, akik idén nyáron már hógolyóztak. Hát csináltunk mi is egy-két képet, elmajszoltunk egy kekszet és boldogan konstatáltuk, hogy ezúttal lejtőben folytatódik az út, egy gyönyörű, védett tó mellé.

Hamar észrevettük, hogy a víz messze nem korlátozódik a nyílt, látható vízfelületre. A völgybe lecsobogó ezernyi patak hol kövek alatt, hol mocsaras területeken haladt lefelé, míg annyi gyűlt össze, hogy már nem élt meg benne növény. Hideg is volt. Viszont madarak úsztak rajta.

Zsombékról zsombékra lépkedtünk, néha pallóra, amit néha szintén víz borított, vagy kövekre, amiken hallhattuk a mélyben eliramló víz zúgását. Amíg másfél órán át felfelé haladtunk, a cipőnknek volt ideje megszáradni, hogy aztán újra átnedvesedjen idefenn. A nap sütött, és megláttuk az első táblát, amin az úti célunk volt: Katterjak 29 km. Mi kevesebbet számoltunk, de már rég nem aggódtunk a távolság miatt. Gábor ironmanes pólóján díszlett a felirat: „az út maga a cél”. Ha nem érünk el Narvikba egyáltalán, akkor is ezerszer megérte ide jönni. Pedig ekkor még alig voltunk túl az út felén, nehézségben még mindig csak a bemelegítésnél tartottunk.

A nedves talajról kiérni csak felfelé lehet. A következő hágó után viszont már határozottan lefelé vitt az út. Két lehetőségünk körvonalazódott: követni a piros keresztet vagy menni az ösvényen. Itt a keresztet választottuk, de hamar rájöttünk, hogy az sífutóknak való, mert egészen lehetetlen helyeken vitt. Az ösvényt valamivel nehezebb volt megtalálni, de azon sokkal gyakoribb volt a palló. A talajt egy szürke moha képezte, a kövek ismét sziklák lettek, zuzmóval gazdagon fedve.

Lefele haladva jó kilátásunk volt a szemközti hegyekre. Már egy ideje fogalmazódott bennünk a kérdés, amire a választ csak később, a Katterjak-Narvik távolságon átvezető autóvezetőtől tudtunk meg, aki felvett minket. A hegygerincen végig és a legtöbb helyen kövek, sziklák sorakoztak. Ki tette oda? Hogyan? Miért?

A jég. A kilométer (!) vastag jég, amit különösebben nem érdekelt, hogy sík talajon vagy hegyen roskadozik-e, ahogy lyukat fúrt (lásd Hogströmer Library alagsor), úgy görgetett is köveket, míg azok meg nem álltak -például ezer méter magas csúcs tetején. Egészen egyedi látképe ez a skandináv félsziget megviselt hegyeinek.

Nem mentünk le egészen a völgybe, inkább egy bal kanyarral kikerültük azt. Itt kapott el egy elég hevesen kezdődő, majd hosszan, csendesen elnyúló eső. Nem volt nagyon meglepő. Valahonnan jönnie kell ennek a sok víznek és az ég is folyamatosan felhős volt. A jégre mondjuk nem számítottunk. Egy percbe se telt, és felkaptuk az esőkabátokat, becsomagoltuk a táskáinkat és haladtunk tovább.

Utoljára kilenckor álltunk meg, még odalenn, a zöld völgyben, a folyóparton. Lassan elmúlt dél, fél egy is, és elég vizesek is voltunk. Úgy döntöttünk tehát, hogy az előttünk húzódó folyópartján főzünk egy teát. Amíg felforrt a teavíz, teljesen átfagytam. Az eső kitartóan áztatott minket, se a cipőm se a kesztyűm nem emlékezett már, mikor volt utoljára száraz. Kilátástalan volt a helyzet, a semmi közepén, bár gyönyörű volt, csak azt tudtuk, hogy haladni kell, előre és bele se gondoltunk, hogy valaha meg is fogunk érkezni valahova. A hamar hűlő, forró tea átmelegített és boldogság árasztott el. A lelkünk szárnyal a tájtól, a szabadságtól, az út nagyszerűségétől, most végre a testünk is kapott egy kis örömöt, a hosszú, kínzó túra után -és előtt.

Gyomromban a tea melegségével, számban a Toblerone ízével, szememben az érintetlen kietlenséggel haladtam tovább -boldogan. A folyón csak ímmel-ámmal vezetett palló, többnyire köveken haladtunk, de a mozgástól a tagjaim remegős fázása lassan megszűnt.

Kezdett körülöttünk minden kőbe borulni. A zöld lágyszárúak errefelé eltűntek, egy két moha még tartotta a frontot, de a zuzmók világa volt ez igazán. Egy folyó mellé értünk, ami szintén egy tóból eredt.

Az utat előttünk egy hatalmas, mély hófolt torlaszolta el. Jobbról egy széles, gyors sodrású folyó állóvízszerű kiöblösödése határolta, balra hosszan elnyúlt a csúcsok közé. A kockázatosabb, de gyorsabb jobb oldalt választottuk. Az eső mindent megnedvesített, a sziklákat is, amire tapadva kellett átkúszni a hó alatt. Ha az megindul, minket maga alá temetve omlik bele a folyóba. De nem állt szándékában megindulni. Csendesen, csöpögve olvadt.

A folyó partján haladtunk tovább, hol hegyesebb, hol tompább köveken lépkedve. Ismét elvált egymástól a piros kereszt és a zen-kőrakásokkal jelzett ösvény. A piros kereszt mutatta gázlón nem lehetett átmenni, széles is volt, gyors sodrású is volt és legfőképp nem volt benne kielégítő számú kő. Így hát a tó bal partján húzódó ösvénytől reméltünk megoldást, miközben szemmel tartottuk a piros kereszteket. Egy valamivel lassabb sodrású, valamivel keskenyebb és valamivel több kővel rendelkező gázlóhoz értünk. Nyilvánvalóvá vált, hogy ezen már nem jutunk át olyan könnyedén, mint az eddigieken és hogy bele kell gázolnunk a vízbe.

Mivel kijelölt ösvényen haladtunk, amit talán amatőrök, talán a park munkatársai, talán valamelyik állam jelölt ki (ekkor már egy ideje a svéd-norvég határ közvetlen közelében haladtunk), szóval a gázló előtt két hosszabb és három rövidebb bot feküdt. Gábor ment előre. Akárhonnan tudta, biztosan tudta, hogy a botot is és a lábunkat is a kő sodrásirány-felőli oldala elé kell tenni, hogy olyan kőre nem szabad lépni, amin átbukik a víz és hogy lassan, biztos léptekkel kell haladni -a 10 foknál hidegebb vízben.

Felhajtott nadrágban haladtunk, a meleg-nedves zoknim talán három-négy másodpercig tartotta magát mielőtt teljesen átitatta a jeges folyó vize. Talán az adrenalin miatt, ami akkor kapott el, mikor a gázlóhoz lassan ereszkedtem le és ami tetőzött, mikor megéreztem a víz sodrását, talán az endorfin hatására, amit a kaland íze váltott ki belőlem, mindenesetre alig vettem észre és már átértünk.

Gyorsan lekaptuk a cipőnket és a zokninkat, kifacsartuk belőlük a vizet és visszahúztuk az egyik réteget, rá a két nadrágot, és belevetettük magunkat a kőrengetegbe.

Az üres tér úgy viselkedik mint egy süketkamra. Nagyon gyorsan elhal benne a hang, így gyorsan újra teljes csendben haladtunk, a gázlás izgalmait felváltotta a nyugodt, türelmes lépkedés.

Újabb tó mellé értünk, újra felmelegedett a víz a lábunk körül, újra kerülgettük a vizesebb foltokat. A tó szélén egy homokos part fogadott, megpróbáltunk kacsázni. Majd haladtunk tovább.

Lassan elértük a leginkább vad, leginkább nagyszerű és félelmetesen különleges szakaszát a túránknak. Már magasan voltunk, valamivel 1000m fölött, az eső kitartóan esett, és a mohák elfogytak. Már csak kő, rajta több-kevesebb zuzmó és a hó vett körül.

Szürkeség. Az ég, a föld, az eső. Mi pedig csak haladunk, szótlanul, de a lelkünk ritkán látott magasságokban szárnyal. Minden pillanat egy győzelem. Aprók vagyunk a természet nagyszerűségben, de kitartóak, akár egy hangya és értelmetlen monotonságunkban olyan helyeken járunk, ahol az év nagy részében ember magasságnál magasabb rétegben áll a hó és zúg a szél, hogy néhány fekete zuzmón (és bacin) kívül nincs látható élet, ami vegetálva átvészelné.

Délután négykor itt tartottuk a pihenőnket. A teavíz sajnos nem forrt fel teljesen, így nem melegített át olyan mértékben, mint három órával azelőtt, de néhány szelet kétszersült mennyei lakomának tűnt. Bármennyire is remek környék volt, Gábor már nagyon vágyott a zöldre, engem pedig az öt fok körüli szeles hideg viselt meg.

Palás, vöröses, rétegzett kövek között lépkedtünk, mikor megéreztük, hogy lassan, de egyenletesen haladunk lefelé. A táj még nem változott és meg kellett mászni egy-két nagyobb sziklát, de határozottan éreztük, hogy összességében csökken a magasságunk. A térdünk is érezte egy kicsit a lejtőt, azzal együtt, hogy a táskát már nagyon megszoktuk.

A nap során összesen nyolc emberrel találkoztunk. Alig többel, mint ahány rénszarvast láttunk. Az elsőt még a völgyben láttuk, reggel. A következő négy fős csapat a gázló és a sziklatenger között jött szembe velünk és épp az iránt érdeklődött, hogy az út során kell-e vízbe lépni. Ők kicsit kényelmesebbre vették a figurát, mondhatni ésszerűbbre. Az út közben látott házakban alva, három nap alatt jutottak el Katterjakból Unna Alakasba, mi ennél valamivel (kb 8km) többet sétáltunk egy nap alatt. A következő idősebb férfi a kőtenger után jött szembe, sátrazni tervezett, majd folytatni útját Unna Alakasba. Két napa alatt érne oda Katterjakból. Egy párral később találkoztunk, már a célegyenesben -de még messze Katterjaktól.

A „zöld”, amit Gábor várt, nem jött hirtelen. Először csak sűrűsödött a zuzmó, majd lassan feltünedeztek a fakózöld és barna mohák. Majd egyszerre alattunk feküdt, nyugodtan, kiterülve, nedvesen egy gyönyörű zöld folyóvölgy. Édes volt a szemnek. Maga a paradicsom.

Ereszkedtünk, könnyedén lépkedtünk a pallókon, patakokon, időszakos vizek árterein. Nem volt könnyű a terep itt se, de mi már úgy éreztük, a nehezén túl vagyunk. Kellemetlen meglepetésként ért bennünket az utunkat keresztező gyors folyású folyó. Igen hosszan kellett menni a folyásiránnyal szemben, hogy találjunk egy alkalmas gázlót. Nem fűlött a fogunk ahhoz, hogy újra belegázoljunk a hideg vízbe. Nem volt egyszerű, egy botot is igénybe kellett vennünk. Én mentem előre, amikor biztos kőre léptem, akkor visszaadtam a botot Gábornak, majd ő nyújtotta újra nekem. Így araszoltunk át.

Egykedvűen folytattuk az utat, miközben megajándékoztuk magunkat egy-egy kis, zöld, savanyú almával. Ahogy megjelentek a növények, az ösvény is tisztábban látszott, a járás könnyebb lett, valamivel gyorsabban haladtunk.

Egyre jobban hasogatott a bal lábam, azt hiszem rettenetesen fáradt volt, így megálltunk egy rövid időre. Hosszan nem pihenhettünk, mert hideg volt és a teát is leszavaztuk, mert Gábor spórolni akart a gázzal estére, amikor nagyobb szükségünk lesz rá.

A térkép nem jelölte az időszakos vizeket, és a tavak alakja igen sokszor egyforma volt, így megint korán örültünk és megint rá kellett jönnünk, hogy még messzebb vagyunk a céltól, mint gondoltuk volna.

Kedves zöld tájak váltották egymást, mindegyik gyönyörű volt és mi már rég nem voltunk igazán fogékonyak a gyönyörűségre. De a hihetetlenül éles szivárvány az egyik folyó vájta utakkal tarkított, zöldes-szürkés orom előtt újra ámulatba ejtett minket. Rövid pihenőt tartottunk, amíg kicseréltem az sd kártyát a fényképezőgépben, illetve konstatáltam, hogy egyre gyorsabban működik, ahogy melegszik körülöttünk a levegő. Odafenn a használhatatlanságig lelassult, pláne, hogy amíg fényképeztem az én kezem is rettenetesen fázott.

Végre elértünk a jobb kanyarhoz. Arra mondjuk nem számítottunk, hogy ez egy komoly hegymászást fog jelenteni. Mivel nem tudtuk, mi vár ránk a másik oldalon és a térkép nem jelzett se tavat, se folyót, Gábor elment vizet venni, hiszen már lassan este nyolc is elmúlt. Amíg ő lent járt én ettem néhány szem áfonyát. Gábor nagyon nem szerette, teljesen jogosan, hogy akármilyen bogyót eszem a semmi közepén, távol minden segítségtől. Az áfonyával viszont tudtam, hogy nem tévedhetek. Egész nyáron, egész Stockholm tele volt áfonyával.

Felmásztunk a hegyre és előttünk feküdt a tó. Az időszakos vizekkel kiegészülve még hatalmasabb volt, mint a térképen és persze látszott, hogy lesz alkalmunk vizet venni. Mivel én javasoltam, hogy vegyen vizet Gábor, akinek így plusz két kiloval kellett felmásznia, most adósává váltam két puszival.

Lefelé meredeken ereszkedtünk, majd a tó mellé érve, este kilenc lévén sátorhelyet kerestünk. Tudtuk, hogy innen már csak 4-5 km van hátra, amit másnap is megtehetünk és Gábor már eléggé el volt gyötörve, én úgyszintén, bár épp kaptam egy kis lelkesedés-löketet valahonnan, ami energiával töltött fel. Végül is a tópart felénél találtunk egy félszigetet, ami elég magasan volt, de elég közel a tóhoz, csak kicsit volt süppedősen vizes, és volt egy salakos stabilabb része. Szóval tökéletes a sátorozáshoz.

Vizet vettem, Gábor sátort vert és tüzet gyújtott. Ez utóbbi elég nehezen ment a szél miatt. Viszont én találtam néhány rénszarvas patanyomot. Mire megfőtt a kaja, állt a sátor és felfújtuk a derékaljat, berámoltuk a hálózsákokat, hogy bent ehessük meg a vacsit.

A naplemente ismét elvarázsolt. Fél tíz felé narancsra festette a mellettünk lévő csúcsokat, a tó túlpartján túl vörösben égett egy furcsa, macska alakú hegylánc. A hó csillogott.

Reggel ismét öt körül keltünk. El akartuk érni az utat nyolc és kilenc között, hogy még legyen időnk stoppolni Narvikba. A tó fölött felhők úsztak, a reggel hűvös volt. A sátor mellett új patanyomokat fedeztünk fel.

Lassan elkanyarodtunk a tótól, és ismét egy gyors folyású folyó vágta völgy falában róttuk a kilométereket. A zöld fű között sziklák álltak, virágok nyíltak szerényen. Az út könnyen járható volt, végre egymás mellett mehettünk. Hamarosan megláttuk az első villanyoszlopot is. Nem hiányzott más ember, ketten voltunk boldogan magányosak.

Mindenesetre a célunkhoz közelítve örültünk, hogy megcsináltuk. Bő egy óra séta után elértük az utat. Hatalmas szerencsénkre az első autó megállt. Kopasz férfi vezette, munkaügyben ment Narvikba, teherautó sofőr és autószerelő volt, így annyira jól nem beszélt angolul, de tökéletesen megértette magát. Mondta, hogy a norvégok olyan fülig-száj emberek, a finnek pedig nagyon maszkulinok, hogy szerintük a svédek mind melegek. Mókás út volt, és persze meseszép. Norvégiában sokkal több a hegy, és megláttuk a fjordot is. Nem voltak azok a meredek ormok körülötte, inkább öreg, jég-csiszolta hegyek.

Hamar elértünk Narvikba. Valamivel több, mint két óránk volt, ezalatt megkerestük a vasútállomást, ahol fogat mostunk és kicsit körülnéztünk a városban. Csendes, tiszta levegőjű iparváros volt, annyiban, hogy a Kirunában látott vasat szállító vagonokról itt került hajókra a rakomány.

Diákok mentek haza az iskolából, mi pedig lassan somfordáltunk közöttük.

A vonat délben indult, hosszan haladt a fjord mellett. Addig bírtam ébren maradni, amíg a fjord végére érve az utolsó vízesést megnéztem, majd legközelebb Abisko megállónál ébredtem fel. Gábor úgyszintén. Aztán aludtunk tovább, még volt másfél óránk Kirunáig.

Az ismerős vasútállomásról ingyenes busz vitt két km-t a buszmegállóig, ahol kiderült, hogy a reptérre napi két busz megy, 10-kor és délben. Ekkor délután négy volt.

Besétáltunk a központba, megnéztünk egy fatemplomot egy francia anya társaságában és megebédeltünk egy rénszarvashusis és egy marhahusis hamburgert a The Bishop's Arms nevű angolos kinézetű vendéglőben, amilyen Stockholmban is láttam. Elég finom volt!

Desszertet is fogyasztottunk, meg teát. Odakinn talán öt fok lehetett, benn is két pulóverben ültünk. Kinn kis srácok gördeszkáztak, benn pedig könyvek vettek körül.

Kedvetlenül, de szikáran elindultunk újra, úgy számoltuk két óra alatt elérünk a reptérre. Ez egyszer lassabb tempót prediktáltunk magunknak és hamarabb odaértünk, mint gondoltuk, még úgy is, hogy egy ipari területen eléggé eltévedtünk.

Boldogan ültünk le a reptér melegébe, megfürödtünk a mosdó csapjánál, megmértem magam a csomagoknak fenntartott mérlegen és megállapítottam, hogy két és fél kg ruhát cipeltem magamon, hogy ne fázzak.

Kicsit bosszankodva, de inkább egykedvűen vettük tudomásul, hogy éjjelre el kell hagynunk a repteret, bár másnap 6-kor indul a gép, a reptér olyan kicsi, hogy éjjelre bezár. Gábor felállította a sátrat, amíg én benn szunyáltam egy rövidet.

Reggel 4:15-kor konstatáltuk, hogy a sátor tetejét igen erősen veri az eső. 4:45-kor kinyitották előttünk Kiruna repterét, gyors sátorbontás és spuri be. Gábor gyakorlott kézzel adta le a gázpalackot a biztonsági ellenőröknek. 5:50-kor beszállás. 6:17-kor már a repülőben voltunk, emelkedtünk. Mire az első és a második felhőréteg közé értünk már mindketten aludtunk.

 

Már néhány napja itthon vagyok. Ha mérleget kellene állítanom, hogy mit vártam és mit kaptam ettől a programtól, érdekes eredmények jönnének ki. Nem kaptam, amit vártam, de sokkal többet kaptam, mint reméltem. Tanultam technikákat, de már azt is tudom, hogy nem biztos, hogy épp ezeket használni is fogom. Megismertem rengeteg embert, de sokszor inkább kulturális mint tudományos kapcsolatokat építettem ki, mindamellett hogy mindannyian nagyon fiatalok és persze tehetségesek vagyunk, így bárkiből lehet még bármi.

Benn dolgozhattam egy nagyon komoly laborban, részese lehettem a kutatás-tervezésnek és mindezt angolul. Beleélhettem magam, hogy milyen egy igazán világszínvonalú helyen dolgozni, ahol tényleg nemzetközi a mezőny. Kinyílt a világ -legalább elméletben.

Remek jó edzéseim voltak, tudtam arra koncentrálni, amit szeretek. Ehettem azt, amihez a leginkább kedvem volt és úgy általánosságban a magam ura voltam. Teljesen egyedül, ismeretlenül érkeztem, rengeteg baráttal távoztam. Mondhatom, hogy két hónapra önellátó voltam.

Csodaszép nyár volt, rengeteg kirándulással, utazással, pihenéssel és munkával. Sok minden átértékelődött, sok minden megerősödött bennem. És tudom, hogy a világ előttem áll, és azt hozom ki az életemből, amit szeretnék. Ez részben félelmetes, részben nagyszerű. Ahogy a hegy volt Abisko és Katterjak között.

 

Itthon vagyok. A régi-új barátaim facebookon, személyesen és a világ minden pontján körülvesznek. Két hét múlva megyek Cambridgebe, hogy talán nem utoljára, de még egyszer találkozzak velük. Mindenki nagyon örült nekem itthon, mindenkinek nagyon örülök én is. Az élet megy tovább, edzés minden nap a BEACon, Kendével vezetjük a tempót, Gáborral rohanunk együtt a vonathoz, Zsanival megyek moziba, a hétvégén pedig vagy apum és nagymamám vagy anyum vár finom ebéddel. Az élet megy tovább, és én utánpótlás országos bajnok akarok lenni félmaratonon, de nem felejtem el és nem zárom le ezt az élményt. Svédország ott van, Nagy Britannia ott van és még rengeteg ország van, ami felfedezésre vár vagy arra, hogy ott folytassam a tanulmányaimat. Már tudom, hogy menni fog.