Az előző részben megérkeztünk Bergenbe és másfél nap alatt beláttuk, hogy esik. Találkoztunk sok futóval, miközben a Fløyent igyekeztünk meghódítani, de valahogy nekik mintha ugyanaz könnyebben ment volna, pedig minél feljebb jutottunk, annál több volt a hó és a szél. Aztán végül egy sátrazóknak tiltott övezetben, egy behavazott tó mellett készítettünk magunknak kuckót. Épp sötétedés után vagyunk, tehát nagyjából délután öt és hajnali kilenc között járhat az idő.

Éjfél volt, mire ez a kellemetlen félálmom véget ért. Egészen pontosan azzal ért véget, hogy realizáltam, hogy a sátor háromszög alakja erősen módosult és a hideg-nedves oldala egyre közelít hozzám. Gábor nem nagyon aggódott volna emiatt, sőt, nem örült mikor levertem, mondván, hogy a hó szigetel, de jeleztem neki, hogy a hó akkor tartja benn a meleget igazán jól, ha épp nem terít be engem is. Végül rávettem, hogy kimenjen és meghúzza a külső vízzáró ponyvát, amíg én pisilek egyet.

Kiérve láttuk, hogy valóban elég komoly hómennyiség rakódott rá. Leporoltuk, a beásott cövekeket még távolabbra helyeztük és újra betemettük hóval, majd egy jóval tágasabb, de még mindig gombás tészta szagú sátorba végre nyugovóra térünk. Gábor is.

Reggel még sötét volt mikor az én nyughatatlan emberem felébredt. Az előző napi tea enyhén langyos maradt még a termoszban, de az is jobb, mint a jéghideg víz. Nehezen rávettem magam, hogy kibújjak a meleg zsákból és felvegyem a száraz, de hideg ruhadarabjaimat. Meglepően gyorsan átmelegedtek, legnagyobb örömömre. Még a hideg-nedves bakancs is könnyedén megadta magát és sátorbontás után újra úton voltunk. Még láthattuk a sátorhelyünket világosban és ez széles, boldog mosolyt csalt az arcomra. Meseszép volt!

A terv az volt, hogy lemegyünk erről a hegyről és egy nagyobb tavat megkerülve felmászunk az Ulrikkenre, ami a legmagasabb Bergen hegyei közül. Meredeken ereszkedtünk, szembe kirándulók jöttek, fiúk, lányok, idősek, babakocsis fiatal szülők. Lejjebb érve, a tó melletti betonúton futók is elhaladtak. Itt ittunk egy teát és ettünk némi kekszet. Ugyanakkor megegyeztünk, hogy bár Gábor a technikai felelős, egyszerűen azért, mert őt jobban érdekli ez a dolog, azért én is tudok segíteni, pl sátrat állítani, gyakoroltam eleget az elmúlt tíz évemben. Nem egyszerű ezekkel a kalandozókkal. Mindent maguk akarnak csinálni.

Reggel Gábor kesztyűjét vettem fel, mert az övé megszáradt éjszaka, az enyém csöppet sem. A tó mellett haladva ezen próbáltunk segíteni. Arra jutottunk, hogy az a fő gond, hogy áll benne a víz. Mondtam, hogy fújjuk ki. Egészen meglepő dolog történt, mikor belefújt Gábor: a varrás mentén habzani kezdett a víz! Megtanultunk kesztyűbe dudálni! És még be is vált, miután a nagyját kifújtuk, már Gábor kéz-melege elég volt ahhoz, hogy hideg-vizes helyett nedves-meleg legyen a kesztyű.

Kiderült, hogy a tó valójában víztározó, mellette nem szabad sátrazni. Pedig ebbe az irányba akartunk lejönni a hegyről. A terveink egész jónak tűntek, amíg voltak irányjelző táblák. Miután eltűntek se hittük, hogy nagy baj lesz és Ulrikken nélkül megyünk haza.

Először kicsit tévedtünk el.

Másodjára akkor kezdtünk gyanakodni, mikor egy meredek sáros útról nem tudtuk eldönteni, hogy vajon tényleg ösvény vagy csak vízmosás-e. Az biztosnak tűnt, hogy bele vezetett egy nagyobb út, így követtük. A nagyon meredek lefelé hirtelen nagyon meredek fölfelébe csapott át. Jobbra alattunk félelmetes mélység, felettünk egy villanyoszlop, az út követéséhez pedig már a kezünk is kellett.

Mikor felértünk két dolog vált nyilvánvalóvá. Egy, elvesztettük az utat. Kettő, visszafelé a sár miatt nagyon nem jó ötlet fordulni.

Mentünk tovább, mert az irányt nagyjából tudtuk és egyáltalán nem volt ellenünkre toronyiránt átvágni az erdőn. A nedves erdő nedves aljnövényzete időnkét sziklás talajjá vált alattunk, hol sűrűben haladtunk, hol remek kilátás nyílt a tóra és a szemközti hegyekre. Minden párás volt, az eső néha szemerkélt, néha esett, amikor szakadt azt a fák eléggé felfogták, így konstans vízpermetben mászhattunk előre.

A talaj volt a legérdekesebb. Amikor mélyen benn jártunk az erdőben, a domboldal lejtése miatt folyamatosan traverzolni kellett, amit megnehezített a moha. A moha. Ritkán látni ilyen mohát. Nem szőnyeg volt, sokkal inkább bevetett ágy, dunyhával, párnával, Mint amilyen dédnagymamámnak volt, hogy alig bírtunk felmászni a tetejére, amikor teljes pompájában tornyosult a tízéves önmagunk előtt. Vagy mint a Fløyenen a hó. Vagy a balatoni iszap. Beleléptél és bokáig süllyedt a lábad. Inkább zsombékos volt, mint összefüggő, de mégis minden sziklát befedett.

Néha felfelé kellett mászni. Ekkor a lábunk és a kezünk, amire támaszkodtunk kipréselte a vizet a mohából és a már rég csuromvizes cipő vagy kesztyű igyekezett magába szívni a nedvességet, igazából inkább kevesebb, mint több sikerrel, így szerencsére megmaradt a viszonylagos meleg a kezünk és a lábunk körül. Nem szívesen vettem le orrot fújni se, de különben összevizezte volna a zsebkendőt mielőtt az az orromhoz ér. Így meg hideg volt mikor visszahúztam. Simán beletörölni az orrom egyszerűen képtelenség lett volna. Azért megpróbáltam. Aztán a kabátomba próbáltam, aztán a kabátom alatt a pulóverembe. Minden csurom-csurom vizes volt. És hideg.

Egyre meredekebbé vált alattunk a talaj, amit egy rossz lépéssel nyugtáztam. Ennek során fél métert csúsztam lefelé egy bokorig. Bokor meg fa volt sok. Főleg őszi színekben, de a moha biztosított egy alap zölden nedves hangulatot, így évszaktalanná vált a táj. Gábor ismét a kötelet választotta, amire az aljnövényzet miatt különösen kellett figyelni, de biztonságérzetet adott. Főleg mikor kiderült, hogy bizony felfelé kell indulnunk, mert pont a mi szintünkben, előttünk, egy komoly sziklafal lehetetlenítette el a haladást.

Nem mondom, hogy nem lett volna kihagyhatatlan, de kétségtelenül maradandó élményt nyújtott, ami ezután következett. Ott kezdődött, hogy a döntés pillanatában épp egy szokásos vízmosás keresztezte az utunk, ami mohás sziklák között zúgott lefelé. Úgy tűnt, ezt is felülről érdemes kerülni, de a fák és a kőtömbök csak nem akarták, hogy én arra menjek. Csúszott minden, a szegényes talajba kapaszkodó mohák sem tűntek igazán megbízható fogásnak, kezdtem elkeseredni. Végül Gábor megtolt.

A következő fél óra kemény mászás volt. Minden lépéssel 10-20 centit süllyedt a talaj alattunk, minden fogással újabb 10-20 ml víz préselődött ki az aljnövényzetből, aminek már igazán nem volt hova folynia, így csak a kesztyűt hűtötte, és újabb vízellátást biztosított, nehogy kiszáradjon. Eszébe sem volt kiszáradni. Még nagyon sokáig nem is fog kiszáradni. Itt semmi sem fog kiszáradni. Itt legkorábban is csak jövő héten lesz napsütés. Akkor is csak megmutatja magát a nap, nem szárít az semmit, esetleg a földről a vizet, hogy onnantól a levegő legyen még vizesebb, ha ugyan lehet még vizesebb. Vagy a hegy tetejéről a havat fogja elolvasztani, hogy az amúgy is száz méterenként lezúgó patakok vízhozama legyen nagyobb.

Kínkeserves volt feljutni. Legalábbis nekem. Gábor, mint a zerge. Lehet, hogy neki a karjában is vannak izmai.

Ahogy felértünk, muszáj volt leülnöm egy nedves mohás sziklára. Eddigre megbizonyosodtunk, hogy a nadrágjaink és az esőkabátjaink kifogástalanul működnek. Legalább az.

Rövid ideig tudtam csak erőt gyűjteni, mert hideg volt a levegő és amúgy se akkora poén egy jó nagy tál vízben ücsörögni, ami folyamatosan kopogtat a ruhám varrásainál. Így mikor felálltam még elég bizonytalanul lépkedtem. Nehéz újra Homo erectusnak lenni, pláne fáradt izmokkal. Nem hiányzott volna egy futó, aki elkocog mellettünk.

Innentől már megint viszonylag könnyű volt a terep. Időnként még ösvényekre is akadtunk és már közel volt a város –alattunk. A gondot ez utóbbi jelentette, hogy elég magasan voltunk. Az se volt túl bíztató, hogy a tó ezen végén egy vízesés volt. Arra gondoltunk, hogy az Ulrikkentől még elég messze vagyunk, és lehet, hogy nem lenne túl jó ötlet ennyire vizesen magasra menni, meg ha ránk fagy a ruha az se túl hangulatos. Időnk még volt sötétedésig.

Elkezdtünk ereszkedni, mikor már biztosan a város mellett voltunk. Sziklák és vízesések nehezítették az utunkat. Ez utóbbiak kicsit barátságosabbnak néztek ki a város felől. Persze az abisko-i túra óta pillanatra se aggódunk, ha át kellett vágni némi vízen. Aztán irtáshoz értünk. Szerintem mókás, Gábor szerint kegyetlen szakasz volt. A kidőlt fák tökéletesen sima kérge az utolsó pórusáig át volt itatva vízzel, így biztosítva remek lehetőséget a csúszdázásra. Persze, ha valaki nem emelte fel a lábát mielőtt ráült, akkor az beakadt a legfölső fa alatt keresztbe futó többi fába, ami megakasztotta.

Azért lejutottunk. És már láttuk, hogy valóban egy hátsókertbe fogunk érkezni, de legalább nem folyóban folytatódik a tóból származó vízesés, hanem lemegy a felszín alá. Egy kissé elhagyatottnak tűnő ház hátsó kiskapuja hiányzott, az első pedig nyitva volt. Teljes természetességgel vonultunk át a kerten. Biztosan voltunk benne, hogy pontosan az látszik rajtunk, hogy a csuromvizes erdőben kirándultunk. Mint kiderült, Gábor az arcát is összesarazta, mikor egy nagyobb szikla kifordult a lába alól. Még jó, hogy csak ennyi.

Csak a kenyerünk maradt száraz.

Folytatása következik.